Történt ugyanis, hogy sajnos - sokakkal együtt - erre a szívet melegítő napra nekem is csak temetőben van lehetőségem virágot vinni. Ez a látogatás azonban, messze nem azonos az őszi ünnep alkalmával történő - mécsessel egybekötött - virág elhelyezéssel.
Nyilván a természet adta körülmények is mások. A sok friss virág, a napsütés is segít egy bensőségesebb együttlétben.
Most is adottak voltak a feltételek egy kis emlékezésre, merengésre. Ellépve a sírtól, gondoltam sétálva jövök lefelé a Farkasréti főkapuhoz. Szeretem nézegetni a sírokat. Egy-egy megkap a szépsége miatt. A másik előtt gondolatban megállok, mert például egy színész, vagy tudós, vagy olimpikon emléke. Ugyanakkor, eszembe jutnak ott nyugvó régi barátok, ismerősök. . .
Mindezek jegyében elindultam lefelé. Nemrég tettem hasonló sétát, gondoltam, most egy ismeretlen úton indulok. Néhány lépés után előttem is egy új lehetőség. Elindulok rajta. Távolról egy hatalmas épület látszik. Kíváncsian megyek felé. . . Egyszer csak megtorpanok. Előttem - mint egy fantom - egy gyerekkori emlék. Egy nagyon távoli rokon temetése, ahol lépcsőkön megyünk lefelé a végső nyughelyhez. És ez most itt áll előttem! Indulnék lefelé, de egy kőbe vésett tábla visszatart. Lemenni veszélyes! Aztán még több különféle kiírás, lényegük, hogy csak saját felelőségre!
Döbbenten állok. Gyakorlatilag látogathatatlanná kerültek a síremlékek. Valamikor a múlt század hatvanas éveiben temettek ide. Az én nagyszüleim korosztálya. Akkor én például nem vihetnék virágot a nagymamámnak? Vagy vállalom, hogy örökre együtt maradunk?
Nem is értem. Utánanéztem. 1900-ban épült ez a kétszintes sírbolt együttes. Hatalmas, több tíz méter hosszú, valaha gyönyörű építményről van szó, körülötte régi kriptákkal. Láthatóan az 1960-as években beleépítettek urnafalakat. Ezek java részét már kiürítették. 1995-ben életveszélyesnek nyilvánították. . .
Mi lesz velünk, ha a múltunkkal se törődünk. . . ?
|
|
|
február 25. kedd,
Géza
