A Bartók Béla út környékét az 1900-as évek elejéig üres szántóföldek, a hegy lankáit pedig szőlőültetvények és zöld területek jellemezték. A századfordulót követően azonban az út kezdeti szakasza nagy változásokon ment keresztül, ekkor kezdett ugyanis kiépülni az akkor még Fehérvári útként nyilvántartott sugárút környéke. Ebben az időszakban gombamód szaporodtak azok a szép, hatalmas bérházakat, amelyek ma is kitartóan őrzik a múlt emlékeit. A ház Hubert József építész munkáját dicséri, aki miután Svájcban megszerezte diplomáját, több mint 32 épületet tervezett magyar-osztrák bankok számára, továbbá több lakóházat is. Kicsit nehéz elképzelni, de abban az időben az épület helyén egy nagy családi ház állt körülötte szántófölddel, és ez a birtok özvegy Pálházy Andrásné és fia, József tulajdona volt. Később a főváros a telek egy részét kisajátította, a maradék területet pedig anya és fia eladta, majd a befolyt pénzből felépíttette a most is kiváló állapotban lévő 16-os számú épületet. Az építkezés 1904-ben kezdődött, és két éven át tartott - a régi lakók úgy hallották az öregektől, hogy ekkor a szemben lévő Gellért-hegyi lankákon még szőlőt szüreteltek. Bár az épület csupán három emeletet foglal magába, a 3,8 méteres belmagassága miatt mégsem tűnik alacsonynak - így nem marad szégyenben a többi Bartók Béla úti szomszédja mellett. A ház 25 lakásnak körülbelül 30 állandó lakója van, a földszinten orvosi rendelő is található, és több irodának is otthont ad. A látogatót egy tömörfa bejárati kapu fogadja, amely ma már sajnos nem a régi fényében pompázik - ugyanis egyszer egy ismeretlen felgyújtotta a kukákat, és ezt a merényletet a kapu is megsínylette. A lakók persze igyekeztek a bejárati részt úgy helyrehozatni, hogy hasonlítson hajdani önmagára. A kapun áthaladva a szép boltíves előcsarnokrészt egy körfolyosós lépcsőház követi muskátlikkal, petúniákkal az ablakokban - amelyet olyan csönd és nyugalom jellemez, hogy az embernek fel sem tűnik, hogy a forgalmas Bartók Béla úton van. Az egyik régi lakó, Gizella és családja 1946-ban költözött fel vidéki házából Pestre, ugyanis a család leánya egyetemre szeretett volna járni - a fiatal törekvő asszony később meg is valósította álmát, és gyógyszerész lett belőle. Gizella, aki itt töltötte élete nagy részét, akinek két fia és négy unokája is itt nőtt fel, így fogalmaz: Szeretek itt élni, a szívemhez nőtt, mindenkit elölről-hátulról ismerek. Gizella azt meséli, a háború és '56 még jobban összekovácsolta a közösségeket, és a szörnyűségek ellenére itt az emberek biztonságban érezhették magukat. Ezt nemcsak annak köszönhették, hogy összetartottak, hanem az akkori házmesternek, Nagy bácsinak is. - Soha senkit nem mószerolt be, ebből a házból senkit nem hurcoltak el, és ez Nagy bácsinak hála volt, aki akkor élet és halál ura volt - meséli Gizella. 1945-ben, Budapest ostromakor a harcok utolsó napján láncos bomba csapódott az épületbe, amely pont a lépcsőházat találta el, így a körfolyosó egy része leszakadt, és néhány lakás is megrongálódott. A lakók ezalatt a légópincében bújtak meg, amely szerencsére nagyon biztonságosnak bizonyult, így senkinek semmi baja nem történt. Pálházy Endre egykori tulajdonosnak nem volt elegendő pénze a harcokban megrongálódott házrész megjavíttatására, ezért a renoválást végző vállalkozónak adta az ingatlan egyik felét. Az építő a birtokában lévő lakásokat később eladta, Pálházy részét pedig 1952-ben államosították - utóbbi ingatlanokat 1968-ban a benne lakóknak öröklakásként értékesítették. Az épületet az elmúlt száz évben sajnos valóban nem kímélték a bombák, ugyanis 1956-ban is megrongálódott. Gizella elmondása szerint az ellenállók a környéken az aszfaltot úgynevezett kenőszappannal mázolták be, hogy a tankok ne tudjanak rajta közlekedni. Amikor azonban a robosztus gépeket mégis sikerült beindítani - ahogy ütemesen meneteltek a tankok, minden második ház első emeletére belőttek. Ekkor újból megsérült, így 1958-ban szükség volt egy teljes felújításra, később, 1987-ben pedig ismét rendbe tették. Az '56-os események során különleges összetartás jellemezte a lakókat. A férfiak például az éjjel-nappali fegyverropogás közepette felváltva osontak kenyérért, és persze nemcsak maguknak, hanem a többi lakónak is hoztak elemózsiát, sőt, az egyik pincér az étteremből másfél kiló húst szerzett, amelyet a gyerekes családok között osztott szét. Ezek az együtt megélt események nagyon összekovácsolták a közösséget, és ez a ragaszkodás a mai napig jellemző rájuk. Gizella szerint már akkor sem voltak társadalmi különbségek köztük. Abban az időben például ritka volt, hogy valakinek otthoni vonalas telefonja legyen, Borsosné volt az egyetlen, akinek volt készüléke - és ha orvost kellet hívni, mindenki tudta, hogy Borsosnéra számíthat, hisz mindenkinek megengedte, hogy onnan hívjon segítséget. A gyerekek is nagyon jóban voltak egymással, a körfolyosón igazi kis gyermekbirodalmuk volt, ahol együtt lehettek - persze az ablakokon kikukucskáló szülői szempárok felügyelete mellett. Néhány színészjelölt palánta pedig színházasdit játszott az udvaron. A porolót és a rajtuk lógó szőnyegeket színházfüggönynek használták, s mikor a függöny, vagyis a szőnyegek szétcsúsztak, megkezdődött a házi színielőadás, amelyet a szembe ülő felnőttek büszke csodálattal kísértek figyelemmel - a művészeti produkciót pedig vastaps követte, amely az egész körfolyosót bezengte. A Bartók 16.-ban lakott Borsos Miklós szobrász, valamint a híres Benczúr Gyula festőművész fia, aki balneológus orvosként, azaz fürdőügyi szakemberként dolgozott a Gellért fürdőben. A művész két lánya, Ida és Elza is itt élt. Ida jegyzett festőművész volt, csak virágcsendéleteket festett, a másik Benczúr lány, Elza pedig bőrdíszműves iparművész volt. Az emberi kapcsolatokat, közösségeket többek között az jellemzi a legjobban, hogy a felhőtlenül boldog, gondtalan időszakok mellett hogyan állják meg helyüket a bajban - széthúznak, vagy inkább még jobban összetartanak. A Bartók 16. szám alatt élők soha nem ártottak egymásnak, pedig sok nehézséget kellett megélniük, szegénységet, bombázást és bizonytalanságot - ők mégis mind kiállták az idő próbáját.
|
|
|
|
