60+ Médiaműhely: Csak néhány perc volt?

Történt, hogy mentem a metróhoz, rá akartam lépni a mozgólépcsőre, amikor valaki előttem állt. Közvetlen a lépcső előtt. Valami visszatartott, hogy kikerüljem. Nekem háttal állt, de érezhető volt a hezitálása. Egyik kezében két szatyor, a másikkal tétován próbál a korláthoz nyúlni. Mellélépek - kérdezve, hogy segíthetek-e. A hölgy először meglepetten néz rám, meg se tud szólalni. Ajánlom, hogy átveszem a csomagjait, vagy karoljon belém, esetleg én bele. . . A válasz először hosszú hallgatás, majd halkan annyit mond, 'nem tudok rálépni'. Majd együtt - mondom. Arca megváltozik, talán valami bizalom árad belőle. Keze remeg, nyúl a korláthoz, visszahúzza . . . rám néz. Egyre jobban remeg. . . már egyértelmű a bizalom, amikor megszólal. 'Nézze, így remeg a kezem, nem merek menni. . . ' Már nincs szívem ajánlani a segítséget, hogy lemenjünk. Gondolatban megrohannak a kérdések: hogy jutott le erre a szintre, hogyan fog feljutni a felszínre, mit tudok én segíteni? Rövidesen megszólal: 'taxival kell mennem'. Arcán az átmeneti nyugalom után újra kétségbeesés: 'de, hogy jutok fel a taxihoz? odáig is van egy kis mozgólépcső.' Mutatom, hogy a középső lépcső áll, azon fel tud sétálni. Megkönnyebbül. Megköszöni és elindul visszafelé. Nincs időm megfigyelni az arcát, olyan gyorsan indul el. Vajon mit láttam volna? Bánatot a sikertelenségtől? Örömet, hogy legalább megpróbálta? Hogy legalább egy szintet lejutott? Szomorúságot a kiszolgáltatottságtól? Annak fogta fel a segítő szándékot? Vagy örült neki? Szégyellte, azért ment el gyorsan? Vagy csak örült, hogy van megoldás? Vagy természetesnek vette a segítő szándékot? - de szeretném remélni!! Újra meg újra felmerülnek bennem ezek a kérdések. Nem tudom, Ő hogyan gondol arra a délelőttre - talán nemcsak a kudarc maradt meg. Ott megállt az idő néhány percre. Szinte hihetetlen, de senki nem jött mögöttünk. . .