Hajnalonta találkozni velük, amint a kukásedények fedelét nyitogatják és vizslatják tartalmukat: vajon még mi használható belőlük?
- Már az este is láttalak - szólítom meg öreg Janit, akinek a fülén rádió recseg. Éppen a híreket hallgatja.
- Mit szeretnél tudni? Hogy mennyi az idő? - kérdezi értetlenül.
- Dehogy, rosszul hallottál. Mondom, már az este is nézted. Gondolod, gyarapodott azóta?
- Az ember soha nem tudhatja. Kidobhattak valamit. . .
- Mit szoktál találni?
- Ruhaneműt, élelmet - ami ehető, azt az edény tetejére teszik. A héten találtam kardigánt, farmernadrágot, cipőket, még hálózati telefont is. Olyant, amelyiken a gombok a kagylón vannak. Piros a színe. Lecserélte a gazdája. Jobb neki a mobil.
- Te nem mindig voltál kukás?
- Nem, amíg lakásom volt, feleségem és családom. Balesetben vesztettem el őket. Aztán ráment a ház. A munkahelyem megszűnt. Engem lapátra tettek. Ennyi.
Nézzük egymást. Mit lehet mondani? Mindebbe egy élet belefér! Egy mai élet. Amit oly nehéz megélni.
Könnyű szellő libben a Duna felől. Janit várja az újabb kapualj, újabb kukákkal. Fülembe még ott cseng: amíg lakásom volt, amíg életem volt...
|
|
|
május 19. vasárnap,
Ivó, Milán