S ingyen dolgoztunk! Ingyen, fizetés nélkül! Lelkesedésből. Talán, mert hittük, hogy az ország a miénk. . . Bányába mentünk szénért, és gépállomásokat építettünk a mezőgazdasági nagyüzemeknek! Aztán cementműveket, lakóparkot, házgyárakat és meglehet, végül a lágymányosi vásárváros alapjait! Még Békekölcsönt is jegyeztünk a kevéske fizetésünkből.
Aztán az elhelyezkedés után milyen bért kaptunk!?
És a normákat (ami szerint dolgozni kellett), hogyan élhettük meg?
És szerelemesek lettünk, gyermekeket nemzettünk, közben telt az idő és eliramlott az élet!
Dolgoztunk, szerettünk, éltünk! S most készülünk (talán?) az utolsó útra. . . De még néhány év hátra van. Igaz, hogy fáj a csípő, zsibbad a láb, s a tegnap történéseiből, meg a korábbiakból a nevek már nem jutnak eszünkbe. . .
De még mindig itt vagyunk! Itt, ahol lennünk kell és meglehet, szükség is van ránk. Építeni kell és vigyázni a gyerekekre. Tanítani őket folyékonyan olvasni, értelmezni az olvasottakat és okítani őket egy letűnt világról. Amely nélkül nem lehet meg a mai! Tanítani a múltra, a magatartásra, az együttélésre, a kudarcok elviselésére, aztán a vállalkozó, a közéletet vállaló ember szeretetére. S arra, hogy a rossz után mindig jó következik, a mélység után a magasság: a kerék egyszer fel és egyszer le, s megint fel. . . Így van ez a kormányokkal, az önkormányzatok és a települések sorsában is!
"Mindennek ideje van" - írja a Biblia -, s a bölcseknek az évek számával gyűlik a tapasztalata. Amit nem nélkülözhet a mai nemzedék sem, mindez kelletik az Élethez.
És ami kelletik, azt továbbítjuk - ingyen és bérmentve! Ehhez szolgál számunkra, talán pótlásként, talán jóvátételként, talán eszközként - a Gyula-bérlet, az ingyen utazás! Megyünk az autóbuszon, vonaton, villamoson orvoshoz, gyógykezelésre, s intézni dolgainkat! Megyünk az unokákhoz, hogy kevesebbet fáradjanak velük munkában törődött gyerekeink. Megyünk, hogy ne legyen társtalan a másik öreg, talán viszünk neki kenyeret, gyógyszert, tejet. Megyünk, hogy tanácsot adjunk közügyekben: a településen ne kelljen a sarat taposni, s a ház előtt, az utcán, a kertekben virág nyíljék.
S bizony, bizony ingyen utazunk! A Gyula-bérlettel. Így emlékezvén meg arról a kormányfőről, államférfiról, aki megnyitotta számunkra az országot. . . Persze, valahonnan, valahol erre is kerül pénz. Pénz, amit térítenek a költségvetésből a MÁV-nak, a Volánnak, a BKV-nak s a többieknek. Mert ma fizetni kell mindenért! Az adókból összejött forintokból. A miénkből, amit sokszorosan befizetünk. Lehet, hogy nem 1 százalékot (!), lehet, hogy többet. Lehet, hogy egy élet sok-sok el nem számolt munkáját. . .
De még itt vagyunk, és módunk nyílik rá, hogy sokszorosan megfizessük. Még dolgozunk, még építünk: már nem magunknak, gyerekeinknek, a jövőnek - most is többnyire ingyen. Úgy, mint ifjúkorunkban, amikor nem telt kenyérre, ruhára, lakásra. De gazdagok voltunk, lelkiekben!
|
|
|
január 12. vasárnap,
Ernő
