A kerület története

A mai XI. kerület, vagy ahogyan városmagjáról 1930-ban nevezték: a Szent Imre város a maga 33,47 km2-es nagyságával Budapesten területileg a második, ám lakosságát tekintve a legnépesebb. Városrészeinek neve - Gellért-hegy, Lágymányos, Albertfalva, Kelenföld, Gazdagrét, Kelenvölgy, Őrmező - Őrsöd, Sas-hegy, Sasad - vagy más elnevezések: Rupp-hegy, Kamaraerdő, Kőérberek, Madár-hegy -, ezek a szép hangzású szavak a kerület középkori kistelepüléseinek és tájegységeinek máig is élő elnevezései.

A kezdetektől a honfoglalásig

A kerület múltja 1930-ig önmagában nem vizsgálható, mert szorosan kapcsolódik a tágabb terület: Buda, Dél-Buda és az egész főváros történetéhez. Kiváltképp igaz ez a honfoglalásig terjedő hosszú szakaszra, mely korból régészeti leletek is állnak rendelkezésre, s ezek lelőhelyei sokszor áthúzódnak a kerület határain, vagy a kerület közvetlen szomszédságában tárták fel azokat.

A XI. kerület fejlődésének történetét alapvetően meghatározza a földrajzi környezet, mindenekelőtt a térséget északdél irányban elválasztó Duna. A korai időkben 3-4 km széles árterületen szétterülve, viszonylag sekély mederben folydogált, mellékágai messze nyúltak a Gellért- és Kis-Gellért-hegy lábaihoz.

A Gellért-hegynél volt a legkeskenyebb, így ez a rész már korán igen fontos átkelőhelyként szolgált. Napjainkban is itt a legkevésbé széles; 285 méter, míg a Lánchídnál 330 méter.

A budai oldal alacsonyan fekvő sík területeit hordalékos réteg borítja, s éppen ezek a pleisztocén korban kialakult part menti öntéstalajok biztosítottak később kiváló termőterületet a neolitikumtól kibontakozó mezőgazdaságnak.

A kerület domborzatának egyik legjellemzőbb tagja a János-hegy - Hárshegy csoportjához tartozó 235 méter magas Gellért-hegy, mely lapos nyereggel kapcsolódik a Szabadság-hegyhez; utóbbi délkeleti lejtője egészen Kelenföldig terjed. A Gellért-hegy számos barlangja közül a legjelentősebb a Duna felett 25 m-re fekvő Szent Iván-barlang, a mai Sziklakápolna feltehetően az ősembernek is lakóhelyéül szolgált.

A leletek tanúsága szerint ezen a területen a neolitikumban, a Kr.e. IV-III. évezredben jelent meg a legelső emberi település. A Gellért-hegyi vízművek területén előkerült jellegzetes, ún. "tejesköcsög" formájú kétfüles edény a legrégebbi emlék, ami a korai rézkor időszakából származik. Ekkor halászattal, vadászattal, és kezdetleges földműveléssel foglalkozhattak az itt letelepedők.

A kerület, egyben a főváros egyik legfontosabb rézkori lelőhelyét 1958-ban a Budafoki út 78. szám alatti telken, az akkori Épületelemgyár építéskor tárták fel. Jelentős település maradványa ez: méhkas alakú raktárvermet, lakógödröt, kemencét, gazdag kerámiaanyagot tartalmazó hulladékgödröt, kőpengéket találtak. Egy tűzdelt vonaldíszes kerámiatöredékről arra következtetnek, hogy az itt élők az ún. bodrogkeresztúri kultúra hordozói voltak. Ennek a kultúrának megfelelő a kettős temetkezésű sír, ahol az egyik csontváz a jobb, a másik vele szemben a bal oldalán feküdt.

A rézkor fejlett és késői szakaszából Lágymányoson, a mai Galvani utca térségében létesített telepet és a közvetlenül mellette kialakított temetőt kell kiemelni. Az ásatások egy falu szögletes alapú, tűzhellyel is rendelkező lakóházait, raktárgödröket, sütőkemencét, kő- és csontszerszámokat, kerámiaedényeket hoztak napvilágra.

A bádeni kultúra időszakában már állattenyésztést folytattak, ezt jól példázzák a kerületben máshol is előforduló (Gyapot utca, Mezőkövesdi ú, stb.), ezen időszakból származó szarvasmarha-, juh-, kecskecsontok.

A korai bronzkor kezdetéről, Kr.e. II. évezred elejéről a főváros területén a lelőhelyek egész sorát ismerjük. Ez a nagyrévi kultúra néven ismert, földművelő gazdálkodást folytató népesség falvakat hozott létre. Ilyet ismerünk - bár keveset tudunk róla - a Kőrösi utcából. A múlt század derekán Kelenföldön feltárt urnatemető a telep lakóinak temetkezési helye volt.

A késő bronzkor végére keltezhető a gellért-hegyi, kőfallal körülvett telep, melynek lakógödrei a déli oldal lankáin kerültek elő.
A késő bronzkort, a KR.e. VII. századot követő korszak történetét alig ismerjük. A kerületből hiányoznak a korai vaskor régészeti emlékei. Egyedül a Gellért-hegyen látszik a fejlődés töretlennek, de itt is csupán néhány lelet képviseli az eraviscusokat megelőző kelta századot.

A Kr.e. I. század első felében a Dunántúl északi részén a kelta eredetű, valószínűleg az illírekkel összeolvadt eraviscus törzs telepedett le. Nevük az írásos forrásokon kívül Kr.e. I. században vert ezüstérméikről is ismert.

A régészeti ásatások nyomán (1930-as, 1950-es, 1980-as évek) egy sűrűn betelepített, virágzó fazekassággal rendelkező település képe bontakozik ki, annak ellenére, hogy 1854-ben ráépítették a Citadellát, emiatt a régészeti jelenségek jórészt megsemmisültek. Ipari tevékenység, és a hegy lábánál végzett mezőgazdasági termelés mellett élénk kereskedelmet is folytattak, amit a római érmék mintájára kialakított önálló pénzverés is mutat. Ez bizonyítja a Gellért térnél napvilágra került jelentős, több száz ezüstérméből álló kincslelet.

Augustus császár idején (Kr.e. 30.-Kr.u. 14.) a rómaiak támadásokat indítottak a Dráva-Száva köze ellen és győzelmük után, Kr.e. 11-ben létrehozták Illíria provinciát. Ez a terület közigazgatásilag később a Pannónia provinciához került. Pannónia provincia I. évszázada a barbárokkal folytatott állandó háborúskodással telt. Emiatt újabb katonai alakulatok érkeztek, amelyek segédtáborokat (auxiliáris tábor) építettek. Ilyen volt a feltehetően Claudius császár idejében (Kr.u. 41-54.) épült albertfalvi tábor.

A kerület legjelentősebb római kori emléke a Hunyadi János út térségben egymásra épült tábort és a táborok körül létesült ipari és lakónegyedeket foglalja magába.

A rómaiak 500 fős lovascsapatot helyeztek Albertfalvára, kik palánktábort építettek ide. Később, a II. század folyamán kőerőddé alakították, majd területét megnagyobbították, mert egy lovasezred került ide.

Az 1940-es évek közepén bukkantak a táborra, de a feltárásokat 1954-ben kezdték meg. A mért4ekből arra következtethetünk, hogy ez volt az Aquincum után a legnagyobb összefüggő római település.

Jelentős lelőhely a kerületben a gazdagréti lakótelep építésekor feltárt késő római temető, amelynek 116 sírja a IV. század második felére, az V. század elejére datálható. A temető feltehetőleg egy közeli földműves településhez tartozott, s a Gellért-hegy déli lábánál, a provincia belseje felé haladó út mentén helyezkedett el.

Az V. század húszas éveiben a Kárpát-medence hun fennhatóság alá került. Ennek az időnek nem sok nyoma maradt fenn. Utánuk a longobárdok érkeztek, az egykori albertfalvi római tábor hátsó kapujánál longobárd temető nyomait tartják számon.

Az avarok szintén egy temetőt vettek használatba, amit a Fehérvári úton kezdtek feltárni 1960-ban. A késő avarok is ide temetkeztek, ebből következően azt a IX. század elejéig használták.

A honfoglalásig terjedő időszakban több szláv csoport is megtelepedett itt, akik a megmaradt avar őslakossággal együtt élték meg a honfoglalást. Ebből a századból azonban a kerületben leletanyag nem ismeretes.

A XI. kerület igen szegény honfoglalás kori és kora árpád-kori leletekben. A korabeli krónikák adatait figyelembe véve a XI. és XXII. kerület területén Tétény vezér egyik nemzetségfője kapott birtokot.

A középkortól napjainkig

Az itt kialakult települések életére a középkor második felében döntő befolyással volt, hogy a tatárjárás után IV. Béla, a jól védhető Várhegyen létrehozta Újbudát (Nova Buda), ahogyan az akkori Óbudától (Vetus Buda) megkülönbözették.

A török uralom idején a mai XI. kerület Buda közeli részei katonai felvonulási területként szolgáltak. A kerületben a törökök nem építettek fürdőket, egy leírásból azonban tudjuk, hogy a Gellért-hegy déli lábánál egy nyitott török fürdő volt, amit Acsik ilidzsának nevezetek. Az utazó szerint egész Európából jöttek ide betegek. Vizét nyolcféle betegség kezelésére tartották alkalmasnak.

Az 1686-os ostromkor Dél-Budán minden elpusztult. A területen ebben a korszakban sem templom, sem iskola nem épült. A XVII. század végén - XVIII. század elején nem lehet sűrűn lakott budai külvárosnak tekinteni.

A mai Gellért szálló és környéke a Tabánhoz, vagy ahogy akkor nevezték: a Rácvároshoz tartozott. Kívüle Kelenföld és Sasad helyneveket kell megkülönböztetnünk. Akkoriban csak a Rácvároshoz tartozó rész és Albertfalva fogható fel zárt településnek, a többi területet szórványos beépítettség, szőlők, szántók, legelők és bokros-ligetes részek jellemzik.

A reformkorban gróf Széchenyi István nemzeti panteont tervezett a Gellért-hegyre; nagyjaink emlékére Walhalla jellegű emlékművet kívánt létesíteni. E gondolatát az 1843-ban megjelent Üdvlelde című könyvében fejtette ki. Fia Ödön az 1870-es évek elején a tervet ismét felvetette, de megvalósítására nem került sor.

A XI. kerület a főváros 1873-ban történt egyesítése során az I. kerület része lett. 1930-ban az új fővárosi törvény Dél-Budát leválasztotta XI. kerület néven.
1950. január 1-jén nyerte el mai formáját Kelenvölgy, és az addig önálló község, Albertfalva hozzácsatolásával.

 

1950. október 22-én tartották az első tanácsi választásokat, amelyen a szavazók 95,8%-a a népfront jelöltjeire szavazott. Az első XI. kerületi tanácselnök Balatoni Károly lett. Az első szavazás érdekessége volt, hogy a II. kerület mellett itt volt a legmagasabb a nem szavazatot és az érvénytelenül szavazók aránya.

1953 nyarán – Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését követően – bizonyos változás állt be a rendszerben, a Belügyminisztérium felügyeletét átvette a Minisztertanács. A kerületben nem jelölték újra az 1954. novemberi tanácsválasztásokra a régi vezetőket, az új tanácselnök Galambos Dezső lett.

Ebben az időszakban a gazdaság területén a hangsúly a nehézipari fejlesztésekre tevődött át. Ennek jegyében megalapították – az előtte soha nem létező profilú – villamos erőműveket szerelő-telepítő vállalatot, a VERTESZT. A Kelenföldi Erőműhöz négy másik erőművet csatoltak, így az 1954- ben létrejövő Budapesti Erőmű négy üzemegység központja lett. 1952-ben indult meg a távhőszolgáltatás, 1972-ben itt épült fel az ország első gázturbinás csúcserőműve.

A XI. kerület a hetvenes évek közepéig – kereskedelmi, szolgáltatási szempontból – a rosszul ellátott kerületek közé tartozott. Az óriási méretű lakótelep építkezésekkel a kereskedelmi, szolgáltatási infrastruktúra nem tudott lépést tartani. A hatvanas években kezdődött csak nagyobb területű üzletek kialakítása, bevásárló központok létrehozása a lakótelepeken. Jelentős elmozdulást az 1976-ban megnyílt Skála Budapest Nagyáruház jelentett, amely sokáig – a maga 20.000 nm fölötti területével – az ország legnagyobb területű és forgalmú áruháza volt. A következő jelentős lépés ezen a területen az Albertfalvai Bevásárló Központ megnyitása volt 1988-ban.

A háború majd az újjáépítés után jelentős migráció indult meg vidékről a fővárosba. 1949-1954 között Budapest lakossága évente kb. 40.000 fővel növekedett, amely hatalmas és megoldhatatlannak látszó helyzetet teremtett. A kormányzat adminisztratív eszközökkel is akadályozni igyekezett a fővárosban való letelepedést. 1951-ben rendeletet hoztak arról, hogy állandó lakosként csak engedéllyel lehet itt tartózkodni. A különböző korlátozások szinte a rendszerváltásig megmaradtak. A nagy építkezések sorát 1953-ban a 947 lakásos Albertfalvai-lakótelep nyitotta meg. Ugyanekkor építettek 391 lakást a Villányi úti telepen.

1955 és 1964 között épült az Október huszonharmadika út – Szerémi út – Hamzsabégi út – Fehérvári út által határolt területen öt-hat emeletes bérlakásokkal, tízemeletes szövetkezeti házakkal a Lágymányosi- lakótelep. A 3542 lakásból álló telep a szocialista lakótelep építés mintájává vált.

1967-1983 között – egy korábbi szeméttelep helyére – kezdték felépíteni a Kelenföldi – lakótelepet. A 99 hektáros területen 9387 lakást adtak át, melyek 60%-a már kétszobás volt. Épült általános iskola, bölcsőde, óvoda, áruház és a lakótelep központjában helyezték el a Budapesti Művelődési Központot.

A Fehérvári úti-lakótelep 1973-1978 között készült el 4281 panellakással,a melyek átlagos nagysága már 52 nm volt. Járulékos létesítményként két iskola, két óvoda, 200 férőhelyes bölcsőde valamint kereskedelmi-szolgáltató létesítmények kerültek átadásra. A régi balatoni út és a Kelenföldi pályaudvar közötti területen 1974-1984 között készült el az Őrmezei-lakótelep 3088 lakással és 505 kiszolgáló létesítménnyel. A lakótelep-építések sorában kell még megemlítenünk a Csorba úti (KISZ)- lakótelepet a maga 896 lakásával, amely 1971 – 1976 között épült és a Dajka Gábor úti 323 lakásos lakótelepet.

Budapest nyugati kapujában 90 hektáros területen 1983 – 1986 között valósult meg a Gazdagréti-lakótelep, amely 5500 házgyári lakásból áll. Két általános iskola, 600 gyerek részére óvoda, két bölcsőde, egészségügyi létesítmények, közel 3000 nm-es kereskedelmi és szolgáltató hely, valamint római katolikus és református templom szolgálja az itt élőket.

A kerületben a rendszerváltás körüli időben több mint 69.000 lakást tartottak számon, amelyeknek több mint a fele tanácsi bérlakás volt. A kilencvenes évek lakásprivatizációs rendeletei következtében ez a szám mára a töredékére csökkent.

1989-1990 a rendszerváltás évei Magyarországon, amelyet a Szovjetunió meggyengülése tett lehetővé, a Varsói Szerződés, a KGST felbomlása, a szocialista tábor, majd a Szovjetunió szétesése követett.
A demokratikus társadalmi berendezkedésre, a piacgazdaságra való áttérést az 1990. évi (március 25-én és április 8-án lezajlott) országgyűlési választások és az 1990. szeptember 30-i és október 14-i önkormányzati választások legitimálták véglegesen.

1990. október 24-én alakult meg a XI. kerület első demokratikus önkormányzata. Az 52 megválasztott képviselő felét egyéni körzetekben, másik felét pártlistán választották meg. Az MDF 19, az SZDSZ 12, a FIDESZ 9, a KDNP 5, az MSZP 3, a Munkáspárt 1 mandátumhoz jutott. Polgármesterré az SZDSZ-es Bánhegyi Emilt választották.

1994-ben az MDF-es Szegedi Ferencet, 1998-ban a Fidesz jelöltjét, Juhos Katalint, 2002-ben pedig az MSZP-s Molnár Gyulát választották meg a kerület polgármesterének. A 2006-os választásokon másodszor is Molnár Gyula kapott bizalmat.

A kerület 2005-ben – önálló kerületté válásának 75. évfordulóján – vette fel az Újbuda nevet, jelezve a történelmi korokon átívelő folyamatosságot és azt, hogy a névválasztással a városrész belépett a XXI. századba.