Magam is gyakorló nagymama vagyok, így kíváncsian csatlakozom a Bükköny utcai óvodába induló három Nagyihoz és a nemes versengést kitaláló Kaposvári Mária rendezvényszervezőhöz: Marika, mi a célja ennek a gyerekeknek-mamáknak szóló, különleges pályázatnak? A közösségi ház szívesen csatlakozott a 60+ programhoz és ennek egyik részeként jutott eszembe az ötlet. A nagymamák legtöbbje otthon is mesél vagy mesélt fiatalasszony korában - miért ne mesélhetnének az óvodában is? Ezzel nemcsak a generációkat közelítjük egymáshoz, hanem érzelmileg is gazdagítjuk a gyerekeket, kicsit közelebb hozzuk a nagyszülők világát. Ez jó az időseknek is - hasznosnak érzik magukat és szeretnek a kisgyerekek között lenni. Van olyan nagymamakorú is, aki eddig csak verseket írt és a felhívásunkra kezdett el mesét írni. Van, akinek előzőleg már saját mesekönyve is jelent meg. Szóval ezeket a meséket összegyűjtjük, és hamarosan eljuttatjuk az óvodákba, hogy a gyerekek ezeket is megismerhessék. Nekem is élvezet volt a pályázókat hallgatni, nemcsak a gyerekeknek. Remélem ez csak a kezdet és el fog terjedni máshol is. Megérkeztünk a Bükköny utcai óvodához. A vacogtató hideg után bent jó meleg és csendes gyermekzsivaj fogad bennünket. A nevelői szoba barátságos, gyermekrajzok, kézimunkák vannak a falakon, nyertes mézeskalácsból készült mesejelenet kollekció, otthonos, esztétikus a berendezés. Azonnal gondjaiba vesz bennünket az óvodavezető, és már indulhatunk is a nagycsoportosokhoz. B. Haraszin Erzsi néni kezdi a mesét. Bevezetőként elmondja, hogy ő már alig lát - a maga által kitalált meséket elképzeli, ezért szeretné, ha a gyerekek is lehunyt szemmel hallgatnák. A történet a valóság és mese között lebeg: megtudják a gyerekek, hogy a beteg lábú, de jószívű kisfiút a varázsló mókuska meggyógyítja. A lehunyt pillák fel-felvetődnek, ahogy közeledik a mese vége - és együtt örülnek a jó befejezésnek. Érdemes hát jónak lenne - legalábbis a zöld erdőben, ahol a varázsló mókus lakik! A következő mesemondó Lőrinci Márta néni, akit hat unokája Pesti Nagyinak hív. Az ő meséje majdnem igaz - Botondról szól, aki a bizánci Konstantin császár aranykapuját ott egy buzogánnyal, - itt pedig egy húsverővel - üti be, jelképesen. A mese vége a Bújj, bújj zöld ág, nyitva van az aranykapu. . . amit most már a nevezetes vitézre emlékezve játszanak el a Nagyi közreműködésével. De addigra már megtudták, ki volt Attila, mi az a rovás - és azt is, hogy Márta néni nem szerette a paradicsomszószt és a korai lefekvést. . . Ezzel nem volt egyedül! Közönséget változtatunk, a másik csoport vár bennünket - itt kicsik és nagyok is vannak, s mind nagyon várják már a mesét! Most Háromszéki Pető Anna néni mesél - Benedek Elek Lusta Jakabját hozta a gyerekeknek, aki nem akarta learatni a zabot. Előtte azért sor került a magocska elvetésére, majd szárba szökkenésére és a kaszálás-aratás szóra. A láncmese végére néhány gyerek már együtt nógatta volna Jakabot a munkára. Ami sikerült is! A mese végeztével együtt beszélgetünk a nevelői szobában. - Erzsike néni, mikor kezdett el meséket kitalálni? A hatgyermekes, tíz unokás, két dédunokás nagymama kissé maga elé nézve, tartózkodva mondja: nemcsak meséket szeretek írni, hanem verseket is. . . A meséket elképzelem - de segítség kell a leírásához. Elmúltam hatvan éves, amikor elkezdtem írogatni. Már kötetben is jelent meg versem. Márti, azaz Pesti Nagyi mondát mesélt. - Miért éppen Botond történetét választottad? - A fiamat hívják Botondnak - ez volt a kedvenc története. Úgy gondoltam, ma is tetszik a gyerekeknek. Megtaláltam a 'Magyar mondák' című könyvet és a kicsikhez igazítottam: talán Attila, a rovásírás, a bizánci császár neve könnyen megmarad a gyerekeknek. Remélem, a buzogány is. Mióta nyugdíjas vagyok, keresem a helyem. Járok énekelni, irodalmi klubba, fellépésekre. Szeretem csinálni, szeretek örömet, jókedvet okozni minden korosztálynak. Legnehezebb helyzetben Anna Nagyi volt, mivel ő igazából nem Nagyi. Egyedül él. De a nagymamákkal rokon abban, hogy nagyon szeret előadni - főleg verseket. - Miért éppen Benedek Eleket választottad? - Nekem még mindig Benedek apó - és igazából minden meséje tanít valamire. Igaz, ebben a mesében - mint majdnem mindegyikben -, van valótlan elem is, de ezt a gyerekek elfogadják, mint ahogyan tudják azt is, hogy a víz eloltja a tüzet, vagy a tűz elégeti a botot. - Hogyan fogadják a kívülről jött mesélőket az óvodások? - kérdezem Khoórné Rápolthy Beáta óvoda vezetőt, aki éppen teával kedveskedik a vendégeknek. - A gyerekek szeretik hallgatni a mesét - minden nap van ilyen foglalkozás. Óvodánkba 170 gyerek jár, 7 csoportunk, 14 óvó néni van - de jó a változatosság. A nagymamákat kíváncsian várták, nagy élmény számukra, hogy idegenek mesélnek nekik. Nincs mindenhol mesélő nagymama. - Hogyan fogadták a szülők ezt az új kezdeményezést? - A szülőknek is kedvére van ez a verseny - nem baj, ha más felnőtteket is megismernek a gyerekek. Különben őket is invitáljuk meseolvasásra, versmondásra - néhányan el is jönnek, de igazából kevesen érnek rá, vagy idegenkednek ettől. Szerencsénk van, hogy az Albertfalvi Közösségi Ház rendszeresen szervez színvonalas gyermekműsorokat, a nyári szünetben ovis-tábort a házban, és mi is szívesen szerepelünk a rendezvényeiken. Az elköszönés után kint - kezemben a kézi munkával készített, ajándék hóvirággal -, már nem is éreztem a hideget. Jó érzés volt újra mesét hallgatni, csillogó szemeket figyelni - mintha a 60+ évemmel én is visszafiatalodtam volna a gyerekkor világába. Köszönöm, Nagymamák.
