Most, a 60+ program Médiaműhelyben igyekszem hű krónikása lenni a szépkorúaknak, hogy nyilvánosságra kerüljön számtalan gondjuk, bajuk és "múló napjaiknak" kevés, de annál maradandóbb öröme!
Mi vezetett egy életen át? Az emberek küzdelme a mindennapokért. Ahogy többek akartak lenni holnap, holnapután, mint korábbi önmaguk. Amint úrrá lettek a romokon, aztán új ipart teremtettek, elfoglaltságot maguknak, és elsajátították a technikát. Tulajdonképp küzdelmes életet éltek. Szerettek, éltek és meghaltak, de közben úrrá lettek a tegnapokon.
Mi köt a "város pereméhez", Albertfalvához? Ismerem a kerületet. Egyetemre innen jártam, a Ménesi úti Eötvös kollégiumból. Jó barátom lakott a Budafoki úton, iskolatársam a Bartók Béla úton és a körtéren. A Simplon moziban láttam Rita Hayworthot és a Feneketlen tónál élt anyám barátnője. Aztán visszajöttem és most a külső, új részekkel ismerkedem. Talán errefelé igazabbak az emberek. Szókimondóbbak. Ha elküldenek valahová, azt úgy is gondolják. Ha dolgoznak, sérvig teszik. Ha segíteni kell, segítenek, ha szeretnek, akkor nagyon szeretnek. Ilyen ez a "dunai nép".
Pedig ebben az új világban nehéz embernek maradni! Reggel a hajléktalan kukásokkal találkozom. És bezárt üzletekkel. Koldul a tulajdonosa. Mentők szirénáznak a Fehérvári úton, kórházba igyekeznek a sérültekkel. Sok a baleset és feljövőben a szegénység, miközben hivalkodnak az üveg és betoncsodák!
Örömeim? A madárdal, a rigók, a vörösbegy, a szarka. És minden nap örömet okoz. A Dunapart, még ha elhanyagolt is - biciklizőkkel, hajóival, a sétáló idős emberekkel - azt sugallja: lesz még jobb is. Lehet, hogy az unokáknak. De küzdeni kell érte! Aranydiplomás újságíró vagyok. "Írok, mit is tehetnék..." - mondja Radnóti egyik versében. Ezért található az interneten az én írásom is. Az albertfalvai szépkorúakról...
