Megdöbbenésemre az első lakó, aki ajtót nyitott, szeretettel fogadott és örömmel segített - édesanyjával együtt beavatott a ház régi titkaiba is. Ez a nyílt és kedves hozzáállás nemcsak Kapitány Jánosra és anyukájára volt jellemző, hanem a házban élők nagy többségére is. Kapitányék ugyanis azt mesélték, hogy bár régebben még ennél is közvetlenebbek voltak az emberek, a házban lakók még mindig ilyen ragaszkodóak és barátságosak. Nem véletlenül alakult ki egy ilyen összetartó lakóközösség a Bartók 18.-ban az évtizedek alatt, hiszen mindenki odafigyel a másikra.
A régi szép időkben a közbiztonság is jobb volt, így nyitva lehetett hagyni az ablakokat, ajtókat. Az udvari és kapu alatti traccspartik akkoriban hétköznapinak számítottak. Kapitány János édesanyja, özv. Kádas Margit 14 éves kora, azaz 1939 óta él a házban. Fia, János már ide született.
- Csönd és nyugalom járja át a házat, azért is szeretek itt élni. Ez még egy igazi békés polgári lakóháznak számít - fogalmaz Margit. A harmonikus légkör persze nem zárja ki a jó bulikat, melyeket a placcon szoktak megszervezni az aktív házlakók. Ilyenkor fáklyákat szúrnak a földbe, előkerül a grillsütő, a sok finomság és persze egy kis igazi házi borocska is.
- Beszélgetünk, nosztalgiázunk, és ha valakinek eszébe jut egy nóta, néha még dalra is fakadunk. Sőt, volt olyan, hogy egy rögtönzött színpadi előadás kerekedett az összejövetelből azzal, hogy egyvalaki felállt a székre és szavalt - meséli János.
A patinás kort megélt négyemeletes ház 46 lakásában 150-200 újbudai él. Az építési engedélyt 1906 márciusában adták ki, a hivatalos papíron az állt, hogy "Tekintetes Hubert József úr részére" - valószínűleg ő volt a ház megrendelője. Az épület egyik különlegessége, hogy a régi bérházakhoz illően a belmagassága 3,8 méter, kivéve a földszintet, ahol 4,8 méter. Valószínűleg már az építés során azt tervezték, hogy az utcafronton kialakított helyiségekben üzletek is fognak működni. A tervek megvalósultak, jelenleg három bolt foglal helyet az épületben.
Komáromy Csaba - aki szintén sok érdekes dolgot mesélt a házról - néhány lakóval összefogott, a környékről készült régi fényképeket összegyűjtötte, és egy nagyon érdekes fotósorozat, egy igazi házi galériát készített belőlük. A régi dokumentumok a földszinti folyosó falait díszítik most is.
- Összebeszéltünk kilencen, elmentünk a Szabó Ervin Könyvárba, és a kerületi helytörténeti kiállításra is, onnan szemezgettük össze a régi dokumentumokat - meséli.
Csaba születése óta lakik "a 18-ban", aktív tagja a közösségnek, és ahogy fogalmaz, azért szeret itt élni, mert ennek a régi bérháznak "sajátos hangulata van". Azt mondja, a segítőkészség mindig jellemző volt a lakókra, itt valóban mindenki ismer mindenkit. Csaba gyerekkorában a körfolyosón és a ház zegzugaiban fogócskázott és bújócskázott Jánossal, meg a többi rosszcsonttal együtt, és még ma is ugyanúgy örülnek, ha a gólya ellátogat a házba.
A körfolyosó közepén a placcot csodás virágágyások díszítik, melyeket kezdetektől fogva a lakók ápolnak és gondoznak. Télen egy óriási karácsonyfát állítanak fel közösen, amelyet természetesen ünnepi díszbe öltöztetnek. A jó idő beköszöntével pedig sokan növényeket raknak a folyosóra és az ablakokba, így igazi virágdíszben pompázik a ház tavasszal és nyáron.
Az igazi békebeli, ősrégi liftet 1975-ben lecserélték egy akkor igen modernnek számító felvonóra, annak felújítása hamarosan szükségszerűvé válik, és az egyik emelet burkolata is renoválásra szorul, a ház ennek ellenére igen jó állapotban van. A közösség legemlékezetesebb oszlopos tagjai hosszú időn keresztül aktívan látták el a házfelügyelői teendőket. Az egyik Guszti bácsi, aki egyébként szakmáját tekintve szakács volt, de ehhez képest négy nyelven beszélt. A felelősségteljes posztot betöltő úr a házmesterség mellett a légópince parancsnoki teendőit is magáénak tudhatta.
Kapitány János szavaival élve olyan jól intézte a dolgokat, hogy sem az oroszok, sem pedig a németek nem foglalták el és nem lőtték szét a házat. Egyszer azonban egy bomba a 3. és a 4. emelet között megrekedt a betonban - ha felrobbant volna, akkor sem Margit, sem János nem mesélt volna nekem a ház múltjáról, ugyanis az asszony épp a légópincében tartózkodott - hasában kisfiával, Jánossal. Ebben a helyiségben ma már a ház fiataljai pingpongoznak, és persze bújócskáznak.
Guszti bácsi "uralkodása után" Bözsi néni vette át a stafétabotot. A lakók emlékezetében úgy él az utolsó igazi házmester, aki komolyan be is tartatta a házirendet. Az idős hölgy már fél ötkor felkelt, hogy leseperje a járdát. A lakók kizárólag nyolc és tíz óra között porolhatták ki szőnyegeiket - ez ugyanis szigorú szabály volt a házban. A házmester söprés után "leszemetelt", ami azt jelentette, hogy kis kocsiját tologatva gyűjtötte be a lakások elé rakott zacskókat.
Egy úriházhoz illően az akkori rend szerint este tíz óra után már nemigen járhattak ki-be a lakók - ezt a rendeletet sok fiatal ma már csak hallomásból ismeri. - Tízkor kapuzárás volt, és senki se ki, se be. Csöngetni kellett a házmesternek, és adni neki 2 forintot, vagyis egy bélást. Mindezek ellenére a legvilágbajnokabb dolog volt a házmesterrendszer - fogalmaz János, akitől azt is megtudtuk, a háznak volt egy úgynevezett lakókönyve, amelybe azt is feljegyezték, jelenleg ki lakik benne, honnan költözött oda, valamint azt is, hogy akik elmennek, hol fognak majd lakni.
Bözsi néni idejében, amikor lakógyűlést tartottak, a házmester asszony kolompolása hallatán összegyűlt a nép az udvaron, kipakolták valakinek a konyhaasztalát és székeket. Ma elég, ha valaki "begyújtja" a grillsütőt az udvaron vagy elereszt néhány rövid telefont a házban, és ugyanúgy, mint évtizedekkel ezelőtt összejön a "banda" ezen a békés újbudai körfolyosós placcon - ezek a szokások remélhetőleg száz év múlva is hasonlóan működnek majd a Bartók 18.-ban.