Csíkisek a teleregényben

Ön hogyan csöppent bele Mágenheim doktor, Vágási Feri, Taki bácsi és a többiek történetébe? Milyen feladatokat adott a rendező a diákoknak? Nem én voltam az első a szakmában. 1994-ben, mikor az iskolába kerültem, megörököltem a sorozattal való kapcsolattartás feladatát. A Szomszédok stábja egy időben rengeteget forgatott az intézményben, így mindenki számára szinte természetessé vált, hogy jönnek a tévések. A legtöbbször tanórákat vettek fel: énekórát, magyart, testnevelésórákat, de arra is gyakran volt szükség, hogy a gyerekek a folyosón rohangáljanak a szereplők mögött. Mivel a felvételeket hétvégére szervezték, általában az volt a kérésük, hogy élettel töltsük meg az iskolát. Ez aztán nem volt túl nehéz feladat. A gyerekek imádták az ezzel járó egész hajcihőt, függetlenül attól, hogy mi volt a feladatuk. A legtöbb jelenet a tanáriban volt, ahol a pedagógus kollégáknak kellett lábatlankodni a háttérben. Ennek pedig kézzel fogható előnye is volt: abban az időben mindig rend volt a tanáriban. Mennyi időt vettek igénybe a forgatások? Ha pedig már a munkaidőnél tartunk, mennyi fizetség járt a statisztálásért? Volt, hogy húsz perc alatt végeztünk, de előfordult, hogy öt órán keresztül zajlott a munka. A rutinosabb diákok már kötelező olvasmányokkal, vagy házi feladattal érkeztek, így az átállások alkalmával hasznosan tölthették az időt. A statisztabér eleinte ötszáz forint volt, de később felemelték ezer, majd kétezer forintra is. A gyerekek, ahányszor csak megláttak a folyosón, lerohantak, hogy a következő alkalommal ők szerepelhessenek. Igyekeztem igazságos lenni, de bevallom, a saját osztályomat vittem a legszívesebben, meg persze a fiaimat. A sorozatban statisztálni azonban határozottan nem a pénzért szerettek a diákok, hanem az élményért. Előfordult azért olyan is, amikor egy nehézsorsú diákunk kérte, hagy menjen többször a forgatásokra, mert saját pénzéből biciklire gyűjt. Mi volt ennek a szép időszaknak a legemlékezetesebb élménye? Gondolom előfordult, hogy nem ment minden simán… Egyszer arra kértek, válasszak ki egy nagyon rossz diákot, aki majd a történet szerint felgyújtja az iskolát. Sokáig gondolkodtunk, hiszen féltünk, nehogy később azonosítsák a szerepével, végül persze megoldottuk a helyzetet. De a legemlékezetesebbre a zebegényi tábor élményei sikeredtek, ahol a legelső forgatások egyikén vettünk részt. A jelenet szerint a negyven gyerek összepakol mindent a bőröndjébe és hazaindul. Minden simán ment addig, amíg az emelkedőhöz érkeztek. A csomagok olyan nehézre sikeredtek, hogy alig bírtak felmenni a lejtőn. A hab a tortán pedig az volt, hogy a gyerekek még nem tudták, hogy nem szabad a kamerába nézni, ezért kilencszer kellett felvenni a jelenetet. Szerencsére még időben észbe kaptunk és kipakoltattuk velük a bőröndöket. A tanulóink ennek ellenére végig nagyon elszántak és fegyelmezettek maradtak. Ebből is látható, hogy a filmes, tévés munka nem mindennapi helyzeteket tud teremteni. Milyen volt együtt dolgozni a Szomszédok stábjával? Végül hogyan váltak el útjaik? A munka, ami a kicsiknek inkább szórakozás volt, mindig jó hangulatban telt. Horváth Ádám rendező minden alkalommal külön odament a gyerekekhez és személyesen köszönte meg a részvételt. Soha nem szóltak durván, nem volt feszült a légkör. A forgatások olyan hirtelen szakadtak meg, amilyen hirtelen elkezdődtek, azt hiszem 1999 decemberében jöttek utoljára. Azóta mindenki visszasírja a "szomszédokos" időket, és reménykedik a folytatásban. Még Horváth Ádám is azt mondta - mikor két-három részt itt vettek fel az Életképek című sorozathoz - hogy mindig ide vágyik vissza. Annak viszont csak örülhetünk, hogy a mi iskolánkat érte a szerencse, hogy részt vehetett egy ilyen élményben.