A virágok üzennek nekünk

Ne beszélj virágnyelven! - szólítjuk fel beszélgetőtársunkat, amikor azt várja tőlünk, hogy a sorok között olvassunk. Pedig az igazság az, hogy a virágok nyelve, pontosabban azok szimbolikája nagyon is egyértelmű a hozzáértők számára. Már az ókortól pontosan tudjuk, melyik virággal mit üzenünk, vagy mit üzennek nekünk. A virágnyelv használatára már a Bibliában találunk utalásokat, sőt a görög és római mitológiában is. A görög szépségek a mimózát kedvelték leginkább, míg a római hölgyek a vörös rózsát. A XV. században csatlakozott az írisz és a harangvirág is az erkölcsösség és a szemérmesség szimbólumaihoz. Ebben az időben sok fiatal lány ibolyát tett a hajába, hogy ezzel is mutassa: szerény, mint az ibolya. A drágább virágok nagyon sokáig csak a nemeseknek juthattak osztályrészükül, a szegények szalmavirágokkal helyettesítették ezeket. A növények mintegy kódként szerepeltek annak kifejezésre, amit a szerelmes férfi vagy nő közölni akart, de kimondani nem mert. Európában ugyan már régi időktől fogva szokás volt növényeket ajándékozni a szerelem és a kedveskedés jeleként, de a XIX. század közepéig nem volt divatos a virágcsokor. Az egész akkor kapott lendületet, amikor egy angol hölgy bebocsátást nyert egy keleti hárembe. A nemes hölgy volt az első, aki beszámolt róla, hogy ott miként szokás virágok útján kommunikálni egymással. 1763-ban megjelent írásával valósággal felvirágoztatta a virágok ajándékozását. Egész jelrendszer alakult ki, amely csaknem olyan bonyolult volt, mint egy idegen nyelv. Aszerint változott egy üzenet mondanivalója, hogy a küldő miként válogatta össze a különböző virágokat. A viktoriánus korban virágzott legjobban a virágnyelv, hisz oly prűd volt akkor a világ, hogy csak ezek maradtak a szerelmeseknek. Régen, ha egy fiúnak megtetszett egy lány, éppúgy, mint manapság törni kezdte a fejét, hogy hogyan árulja el érzelmeit. Nem volt túl sok lehetősége arra, hogy beszélgessen a lánnyal, hiszen őket a szülők gondosan őrizték, a házból is csak kísérettel mehettek ki. Éppen ezért mindenfélét kitaláltak a szerelmesek, hogy kommunikálhassanak egymással. A virágok, a színek és a mozdulatok szavak nélkül is beszéltek. A régi népdalok, népmesék, balladák is virágnyelven szólnak hozzánk. A búzavirág például azt jelentette, hogy a lány egyszerűsége, szelídsége kedves a fiú számára. A levendula a hűség virága volt, a liliom pedig az ártatlanságé. A mirtusz, melyből a szép arák koszorúját fonták, azt jelentette, hogy végre teljesült a vőlegény kívánsága, és oltár elé vezetheti szerelmesét. A nefelejcs - mint ahogy több nyelven maga a szó is kifejezi - a búcsúzáskor átadott virág volt, hogy a lány megőrizze szerelmese emlékét, és mindig rá gondoljon. Ha pipacsot adott a fiú, az sértő volt a lányra nézve, ugyanis azt jelentette, hogy túlságosan fecsegő a leány. Ha a lány rózsalevelet adott hódolójának, akkor az azt jelentette, hogy igent mond, a tövises rózsaszár viszont azt mondta, hogy nem. A virágok számával is lehetett üzenni, például attól függően, hogy hány gyöngyvirág volt egy csokorban, ki lehetett számolni a találkozás óráját. A napokat akáclevélkékkel jelölték. Mindennek megvolt a maga árnyalt jelentése: ha a nő hajába dugta az imádójától kapott virágot, az elutasítást jelentett, ellenben ha a keblére tűzte, akkor viszonozta a férfi szerelmét. Minden virágnak és színnek, sőt a virágok által bezárt szögnek meg volt a maga jelentése: a tűzpiros virág a szenvedély jele, krizantémot csak temetőbe illik vinni, a mirtusz csak menyasszony kezébe való, illat nélküli csokor nem fejez ki melegebb érzelmeket, gyermek születésekor és keresztelőkor apró szirmú virág ajándékozása ildomos. Napjainkra már csak egy igazi szabály maradt, melyet mindenki ismer - igaz kissé pontatlanul: rózsából páratlan számú szálat adhatunk. Ennek eredete a középkorra nyúlik vissza, amikor is a rózsákat - ki tudja milyen megfontolásból - párosával árulták. Aki páratlan számú rózsát küldött valakinek, nagyvonalúságát hangsúlyozta: csak azért vett eggyel több párat, hogy az egyik szálat át tudja nyújtani. Manapság mindez inkább érdekesség, mint élő hagyomány. Van azonban még egy-két alapszabály, amelyet be kell tartanunk. Ha csokrot ajándékozunk, páratlan számú virág legyen benne. Amennyiben papírral vesszük, átadáskor bontsuk ki, úgy nyújtsuk át. Férfiaknak sötétebb színekből, vagy sárga virágokból köttessünk csokrot. A rózsaszín rózsa azt jelenti: tökéletesen boldog vagyok, a mélyvörös a szenvedélyről és gyászról árulkodik, míg a fehér rózsa az ártatlanságot, titoktartást és csendet jelképezi. A gardénia a titkos szerelem, a kála a szépség, az írisz a barátság, hit, remény virága, de ha ez utóbbit küldjük valakinek, akkor annak tudnia kell, hogy üzenetünk van számára. A sárga nárcisz lovagiasságot mutat, az orchideával pedig nagyrabecsülésünket, tiszteletünket fejezzük ki. Ez utóbbinál nagyon fontos, hogy olyat válasszunk, amelyen sok a bimbó és olyan helyre tegyük, ahol nem érheti délutáni napsütés.