A tudományos szimpózium programja a jubileum alkalmából a lehető legtöbb oldalról járta körbe a hortobágyi gulag történetét. Történészek, professzorok, és írók számoltak be a kommunizmus abszolút hatalomig vezető útjáról, a deportálások jogi következményeiről, de előadást tartottak az áldozatok lelki megpróbáltatásairól, és társadalomba való visszailleszkedési problémáiról is. A találkozó köszöntőjét Hans Kaiser a Konrad Adenauer Alapítvány magyarországi irodavezetője mondta, aki elsősorban arra figyelmeztetett, életben kell tartani az emlékezést, hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elő. A volt német miniszter ugyanakkor hozzátette, nem szabad, hogy a düh és a szomorúság vezéreljen bennünket. Sokkal inkább az a tanulság, hogy egy állam soha nem képviselheti az igazságtalanságot, mások leigázását, hiszen annak a szabadságot és jogállamiságot kell hirdetnie. A Rákosi-rendszerben a kitelepítés a politikailag veszélyesnek minősített rétegek eltávolításának egyik bevett módjának számított. Ez a lakosok vagyonának elkobzását, azok kényszermunkatáborokba költöztetését jelentette, melynek bevallott célja az osztályellenesek (kulákok, szabad értelmiség, politikai ellenzék) eltávolítása volt. Az eljárásokat nem előzte meg vádemelés, vagy bírósági ítélet, az emberek a kommunista vezetés önkényének voltak kiszolgáltatva. 1950-1953-ig több hullámban hurcolt el az AVH vidéki családokat hortobágyi állami gazdaságokban felállított gulagokba, a teljesen titkosan kezelt akciók révén pedig létrehozták, akkori belügyminisztériumi szóhasználattal a "Hortobágyi Zárt Táborok" rendszerét. A kitelepítettek embertelen körülmények között, fűtés, orvosi ellátás és fizetés nélkül éltek, rendszeresen verték, éheztették őket. Sokan végkimerülésig dolgoztak, akik pedig nem bírták a megaláztatást és a körülményeket, öngyilkosságba menekültek. A külvilágtól elzárva éltek itt, levelet, csomagot, látogatót nem fogadhattak. Az ország lakossága nem tudott róluk, a megfélemlített falvak népe hallgatott. Három éven keresztül a tizenkét felállított táborban közel tízezren fordultak meg az 1953-as amnesztiáig. Eötvös Péter, a HKEE elnöke beszédében kiemelte, a rendszerváltásig a még élő tanúk nem beszéltek, nem beszélhettek, s a szigorúan titkos levéltári anyagokat 1995-ig a történészek elől elzárva tartották. - Akit 10 éves korában hurcoltak el, az ma 70 éves. A többiek már nem élnek. Azért kongatjuk a vészharangot, mert sorsuk könnyen feledésbe merülhet - jegyezte meg a szervezet vezetője. Eötvös Péter arra is emlékeztetett, a tragédia az áldozatokat nemcsak fizikailag, lelkileg nyomorította meg, de a kommunisták szabadon bocsátásuk után sem hagyták őket békén. Másodosztályú állampolgárok maradtak, vagyonukat nem kapták vissza, gyermekeik nem tanulhattak. Ezeket az embereket a mai napig nem sikerült rehabilitálni - jelentette ki. Az egyesület elnöke arról is beszélt, a Fővárosi Közgyűlés jóvoltából szeptemberben országos emlékművet emelhetnek a Szarvas téren. Június 19-én pedig a hagyományos hortobágyi találkozóra kerül sor, melyen a 6-800 túlélő emlékezik együtt a régmúltra. A tudományos előadások kezdete előtt a HKEE elnöke ünnepélyes keretek között átadta Hans Kaisernek a Konrad Adenauer Alapítványnak ítélt Kollektív Emlékezet Őrzője Díjat. A díj egy őrdarut (a HKEE jelképe) ábrázoló szobor. A madár éjszaka úgy vigyáz társaira, hogy felemelt lábában követ tart. Ha az leesik, a daru felébred, így egy pillanatra sem hagyja figyelmen kívül a többieket.
