Aztán felnő az ember gyermeke - diplomát kap, családot alapít, gyermekeket szül és nevel - mindezek közepette még van bátorsága kényszerűségből, mert valahol lakni kell - házat építeni.
Közben szépen eltelnek az évek - s mire felocsúdik, észreveszi, hogy kimaradt a 'csehbe, lengyelbe, Bulgáriába - majd Bécsbe, olaszba, spanyolba megyek' hadjáratokból. Mi több - évtizedes vidékiként egyszerre csak fővárosi lakó lesz.
Most örömmel mondhatom, hogy mégsem maradt ki életemből az utazás!
Két fiúgyermekem a családalapítás után egymástól ellenkező irányban és tőlem jókora távolságra költözött. Így az öt unoka látogatása és időnkénti felügyelete igazi, olykor kalandos élményekhez juttat a BKV jóvoltából.
Na és? - mondhatná a tősgyökeres városi, aki kényszerűen utazik munkába villamossal, busszal és egyéb közlekedési eszközökkel - s némelyikük alig várja, hogy végre megszabaduljon a reggeli és délutáni csúcsforgalomban alig haladó, tömött járművektől illetve az abban utazó, hozzányomódó, szuszogó, lökdösődő, olykor bizony kellemetlen útitársaktól.
Be kell vallanom - először én is átvettem ezt az utazási metódust. Szörnyen szenvedtem. De rá kellett jönnöm, ha a reggeli órákban mindenért bosszankodom, a napom is kedvetlen lesz.
Mióta Nagyiként utazom, más az elméletem - Utazni jó! - biztatom magam, miközben felkapaszkodom a 7-es buszra. Már az első lépcsőfoknál tudom, mit várhatok a Blaháig ettől a sofőrtől. Ha a járdaszegély mellé állt - egybevágólag és pontosan (így tanítják a mazsoláknak az autósiskolában) - akkor nem kell félnem, tudja a dolgát. Vagyis nem lesz nagy gáz, nagy fék és repülés a piros lámpák előtt - nem kell a kapaszkodókon lógni és nagy terpeszben cövekelni.
Nem törik össze a meggybefőttes üveg a hátizsákban, hogy az Őrsön gyanúsan méregessenek az emberek, mert valami piros csöpög minden lépésemnél. . . Ez a sofőr vigyáz rám - nem böfögteti a motort, nem szitkozódik, nem csukja rá az ajtót embertársaira felszállás közben.
Mi több, még állva is kényelmesen lehet nézelődni. Szépek a Bartók századfordulós házai, a kovácsoltvas erkélyek fátyolmintázata, a reggeli fények tükröződése.
Kedvencem a Duna part, ott szemben a velencei házsor, gondolák helyett a Legenda kishajó manőverezik, a sétányon futók sprintelnek, a híd alatt pecások - és jó időben, rossz időben szerelmesek andalognak kéz a kézben. És természetesen minden napszakban fotósokat láthatok mindkét hídon. Gyönyörködöm a megújult, zöld színbe öltözött - magamban csak ferencjóskának becézett - hídban, az Erzsébet-híd karcsú, fehér íveiben, a fürdő kupolás sapkájának színes üvegablakaiban. Mindig ellenőrzöm a várat és mögötte a János-hegy aznapi sziluettjét - találgatom, milyen időt hoz a látvány. Majd rácsodálkozom a mindig átépítés alatt álló régi ELTE (ide is jártam), ma Pázmány Péter Egyetem épületére.
Ha a szerencse a másik oldalra juttat, még szebb a kilátás - a nevezetes - amely előtt az egykori kormányzó a bűnös város kulcsait megkapta -, különleges virágkompozícióival örvendeztet meg. A Gellérthegy mindig más ruháját mutatja - kora tavaszi és őszi köntöse tetszik a legjobban, de szeretem a havas köveket, Szent István lovának hófehér márványát, s mindig felpillantok a hegy monumentális nőalakjára. Ha elég nosztalgikus hangulatban vagyok, esetleg ülőhelyet is kaptam - egy pillanatra felidéződnek fiatalságom emlékképei: régi kirándulások gyerekeimmel, tanítványaimmal. . . De már itt is a hídra fel nagykanyar, a csobogó vízesés, háromszögletű, kis kert, besorolás a buszsávba.
Vigyázat! A Ferenciek tere következik!
Ha eddig álltam volna, most itt a helyfoglalás pillanata! Szemrevételezem a felszállókat, kicsit nagymamás, kicsit fotós szemmel - arc, ruházat, magatartás - nagyon jó játék, keresztrejtvény-fejtés: vajon honnan jönnek, hová mennek, kik ők?
Majd következik a Rákóczi út századfordulós épületeivel - soha nem tudok betelni a különleges épülethomlokzatokkal, az üvegportálok vicces tükröződéseivel. Sokszor rajta felejteném a szemem a Szent Rókus kápolna barokkos együttesén, ha nem kellene leszálláshoz készülni.
Ez már - köznyelven szólva - a Blaha. Ha nem csalódtam aznapi sofőrünkben, a leszállás is kedvez a koromnak.
Mi történik, ha rosszkedvű a 7-es sofőrje? Ilyenkor baj van - ha távol a járdaszegély, kapaszkodj, nagyot kell lefele lépned. . . jajajaj! Már nem sietek, inkább hagyom a tömeget leözönleni - óvatos vagyok és a várható következményekre gondolva - inkább a lassú, mint a megjátszott fiatalos stílust választom. Ha szerencsés vagyok, nem csuk az ajtó közé a sietőssé váló vezető.
A metrón való utazás már egyszerűbb - ha túl vagyok a 22 lépcsőn lefelé!
Figyelem a mozgót, óvatos vagyok. A fejem lehajtom - az örökös huzat rossz a szememnek. Végre! Lekászálódtam. Nekem az első kocsi jó - bizonyos napszakokban nincs ülőhely, de 10 percet állva is kibírok. Itt ritkábban veszélyeztet a fékezés, nem kell repültetéstől tartani - mire szemrevételezem az utazóközönséget vagy belenézek a Metró újságba, már az Örsön is vagyunk.
Ha az orrom előtt ment el a busz, teszek egy sétát a Cédrus piacon - jószerivel ismerem az árusok többségét. Kinél van friss zöldség, szép gyümölcs. . . ízletes péksütemény. Vigyáznom kell, nehogy elmenjen a célirányos busz! Munkakezdéshez közeli időben nincs bámészkodás és vásárlás a piacon, akkor be kell állni a kiszámíthatatlan, feltételezett megállás ajtóhelyére - remélem, érthető a fogalmazás - és, ez is egy társasjáték: lessük a járgányt! Előre, hátra, oldalt nézegetünk, egyesek az órájukat, mások a telefonjukat bűvölik - itt bizony előfordul, hogy kimarad egy-egy járat!
Most kell ügyeskedni - igaz, a menetidő csak 25 perc - de ehhez hozzászámítódik egy borzasztóan zökkenős útszakasz, amelyen minden veszélyben lehet - kéztörés, lábtörés, recsegő derék -, ha a sofőr az M0-son képzeli magát, vagy ami még rosszabb - a legkisebb fokozatot választja és döcögteti a vesénket! Bizony, itt még a nyelvünket is elharaphatjuk, ha egy hirtelen fékezés adódik!
Ezt a szakaszt gondolatban mindig 'sétakocsizásnak' titulálom magamban, csak éppen a lovacskák hiányoznak. . .
Bizony, nagyon jó leszállni egy ilyen sétaút után, de minden utazási kellemetlenséget elfelejt az ember lánya, ha az ajtóban a kicsik így várják: Zsóka mama. . . mit hoztál?! A megérkezés örömével sóhajtva mondom: Magamat. . . és befelé örülök, hogy még saját lábon tudok utazni!
|
|
|
|
|
|
