60+ Médiaműhely: Szófia, avagy találkozásom a focival

Az első kellemes csalódás akkor ért, amikor jelentkeztem az útra. A túrát szervező Boros Csaba azzal kezdte, hogy konszolidált társaság utazik az általa szervezett csoporttal. A kemény szurkolói mag másik busszal megy. Én igazán Szófiára voltam kíváncsi, ezért jelentkeztem. Izgalommal utaztam Debrecenbe, ahonnan a busz indult. Minden aggályom elszállt már akkor, mikor megérkeztem a városba. Debrecen megnyugtatott. A város tiszta, szép, kulturált - pedig nem a turisták által sűrűn látogatott részéről indult a buszunk. A találkozóhelyen kedvesen fogadtak, elcsodálkoztak, amikor megtudták, hogy Pestről jöttem. Szemük még kerekebbre tágult, amikor kiderült az a tény, hogy nem Loki szurkoló vagyok, és mégis vállalkoztam a kétszer 14 órás kimerítő utazásra. Látták rajtam, hogy van bennem egy kis félsz. (Ez később több is lett, de erről majd később!) Elmondták, hogy kb. 500 szurkolóról tudnak, akik elkísérik a helyi csapatot minden meccsre. Tudomásuk szerint 3 busz indul, többen gépkocsival utaznak.

A mi buszunk Szerbián keresztül közelítette meg Bulgária fővárosát. A hosszú úton odafelé az összeszokott társaság találgatta az esélyeket. A legtöbben a döntetlenre fogadtak, inkább a hazai meccsre várták a győzelmet. Elmondták, hogy bejelentették érkezésünket a bolgár hatóságoknál. Rendőri felvezetést kapunk a stadionig, nehogy balhé legyen. Balhé és rendőri kíséret nem volt. Volt azonban bódéváros és lerobbant lakóházak sora, és a szegénység több jele.

Buszunk rendes turista-buszként érkezett meg délelőtt a Stadionhoz. Itt már rendőri segítséggel találták meg számunkra a megfelelő parkolóhelyet. Majd egy órás "alkudozás" után, a nyelvi nehézségeket leküzdve lett helye a busznak. A csoportunk nem beszélt bolgárul, a rendőrök nem beszéltek idegen nyelven. Az egyetlen angolul tudó rendőrrel a velünk utazó újságíró (az origótól jött) tudott csak beszélni. A végeredmény az lett, hogy csak rendőri kísérettel mehettünk be a városba megnézni a nevezetességeket. Páran önállósították magukat, és tőlünk leszakadva mentek.

Ők jártak jobban, megúszták a majd egy órás sétát a tűző napon. Egy kissé megviselt rendőrautó kísérte a csoportunkat, majd egy fiatal rendőr kiszállva megmutatott pár nevezetességet. Majd közölte, hogy mikorra kell a Nevski katedrálishoz visszaérni, mert értünk jönnek és visszakísérnek a stadionhoz. Csapatunk itt szétszéledt, mindenki ment arra amerre látott sajgó, dagadt lábakkal. Ki a nevezetességek, ki a kulináris élvezetek felkutatása irányába. Akadtak többen, akik mindkettőből kaptak ízelítőt.

A visszafelé út a stadionba kissé kalandosra sikerült. Maroknyian - igaz korábban - de visszamentünk a megjelölt találkozóhelyre. Eldöntöttük, hogy busszal vagy taxival megyünk, nem várunk. Ekkor megjelent egy rendőrautó, a kiszállt rendőr rögtön "levette", hogy kik vagyunk. Nem engedték meg a buszozást, mert féltettek bennünket. Az eredmény az lett, hogy három taxiba szállva, rendőri kísérettel érkeztünk vissza a stadionhoz.

A féltésről annyit, hogy találkoztunk a debreceni kemény mag néhány tagjával - ők Lokis színekben járták a várost - és elmondták, hogy volt egy kis afférjuk a helyi szurkolókkal. Nekünk csak kellemes emlékünk volt a helyiekkel. Egy fiatalember mezt szeretett volna cserélni. Talán számított a Loki győzelmére? Amit láttunk pár óra alatt a városból, az szép volt, csak kevés. Sajnos a dzsámit nem sikerült megnéznem, nagyon sajnálom, és nem láttam az őröket sem a köztársasági elnök palotája előtt.

Mire visszaértünk a meccs színhelyére, a rendőri készültség teljes lett. Itt érintett meg civilként a félsz igazán. Megkerestem Csabát, és a csoport nevetve vette tudomásul, hogy megvettem a jegyet a meccsre. A stadionba belépve a motozás után a torkomban dobogott a szívem a látványtól és a hangtól. Nagyon félelmetes volt! Soha ilyet nem tapasztaltam, ez volt életem első ilyen élménye. A maroknyi magyart tömörítő vendégszektort felfegyverkezett rendőrség fogta körbe. Az egyik rendőr látta félelmemet, és rám nevetett. Gondolom, nem értette, mit keresek itt. Én sem értettem magam. Az, hogy a meccs milyen volt, ne kérdezze senki, mert nem tudom, a városról vannak élményeim. Végig az motoszkált bennem, hogy mikor leszek újra a buszon.

Amikor elbúcsúztam útitársaimtól, megkérdezték, hogy mikor jövök újra velük meccsre és megszerettem-e a focit. A focit nem szerettem meg, de más véleményem lett a szurkolókról, megtudtam, hogy mit jelent egy helyi csapat szeretete. Köszönöm nekik, hogy "vigyáztak rám", és befogadtak maguk közé erre az időre. Boros Csaba telefonszámát megőrzöm, ki tudja, mit hoz az élet, minden ki kell próbálni egyszer!

sztorma - 60+ Médiaműhely (2009. 08. 27.)