Mindig titkolt irigységgel hallgattam azokat, akik életüket egy faluban, egy házban vagy lakásban élték le: ismerik egymás szüleit, gyerekeit, együtt jártak iskolába, közösek a gyermekkori és felnőtté válásuk élményei, együtt múlt el felettük az idő - egymáson mérik le az öregedés lassú jeleit.
Erős gyökerekkel egy helyhez kötődnek.
Nekem más sorsot adott az élet.
Szülővárosomból korán elköltöztünk, itt voltam első osztályos. Nagyszüleim falujában folytattam a tanulást, majd ismét egy másik lakóhely következett. Itt már gyerekfejjel is érzékeltem, hogy valamiből kimaradtam - nem ismertem a szóba kerülő játszóhelyeket, a sokszor emlegetett tanító néniket, osztálytársaim szüleit, a környékbeli kirándulóhelyeket, a szokásokat.
Mire nagyjából beilleszkedtem, jöttek a középiskolás és főiskolás évek: iskolatársaimmal elszakadtunk egymástól, másfelé vezettek útjaink. A szüleim már ott maradtak.
Tudom, hogy felnőttként sokan visszatérnek egykori szülőhelyükre - ott alapítanak családot, újra összejönnek az egykori osztálytársak, sokszor egy óvodába, iskolába járnak a gyerekeik.
Én máshol telepedtem le, s még ott sem maradhattam tartósan, ahol a pályámat kezdtem. (Akkor a munkáltató diktálta a feltételeket - oda mentünk, ahol szükség volt ránk.) Hiába próbáltunk valami tartósságot vinni az életünkbe: gyermekeink máshol születtek és már ők is máshol jártak iskolába - ahogyan annak idején velem is történt.
Az élet fintora vagy a sors iróniája, hogy az általunk ültetett diófák alatt ma más gyűjtögeti a termést, és más szedegeti a mogyorót a mi egykori bokrainkról.
Még a nyugdíjazás előtti években is többször költözködtünk - nem a magunk könnyelműsége, hanem a megváltozott életkörülmények miatt. Így azután sokáig azt hittem, nekem nincsenek gyökereim, nem tartozom sehová. Ha az öregedésre gondoltam, mindig elhessegettem ezeket a fájó érzéseket.
Minden életkornak vannak szépségei - tartja a mondás. Igen. Az öregedés a számvetés időszaka - s most örülök, hogy azt a bizonyos évet meghaladva, ma utazgathatok. A halottaimhoz; mert az egyes költözések a mi családunkban egy-egy otthagyott sírt is jelentettek.
Így azután október végén elkezdem az utazást - a múltamban.
A temetőjárás során felidéződnek az egyes helyekhez fűződő emlékek, a gyermekkor, az ifjúság, a felnőttség korának különleges pillanatai - s ha azt hitted, hogy a hat évtized alatt mindent elfelejtettél, hát tévedsz!
A szíved megőrzött szinte mindent és elhunyt szeretteid közelében tartózkodva megelevenedik a múlt - minden hely erős kapaszkodót, őseid példáját jelenti ma az életedben.
Ahány sír, annyi kedves emlék, annyi hely az emlékezésre, annyi gyökér, amely ideköt.
Ne sírj! Gyönyörködj a temető bejáratánál bókoló, rozsdavörös madárberkenye csodálatos színében, a szomorú hely novemberi virágdíszében és gondolj arra, hogy majdan te is egy emlék leszel, egy kicsi gyökér, akire ugyanígy fájó szívvel gondolnak.
Ki mondta, hogy nincsenek gyökereid? Nagyon gazdag vagy, ahány hely volt az életedben, annyi erős kötés maradt a szívedben. Halottaid egyre többen, gyökereid mélyen - nagyon nehéz lesz innen elszakadni, ha majd menni kell.
Hangyányi létünk elmúlására - Halottak napja táján - Juhász Gyula csodálatos sorai figyelmeztetnek:
Csak egy könny voltam, ami porba hull,
Csak egy sóhaj, mi égbe szabadul.
|
|
|
|
|
|
