De ha csak az első másfél sorát olvasom, azt mondom nem igaz. Nem igaz, hogy csak egy hete gondolok rá. Az emlékekkel teli térben mozogva, szinte mindenhol találok olyan tárgyat, amiről mama jut eszembe. Egy régi történet, egy emlékezetes séta, egy beszélgetés, a közös múlt egy-egy szelete. A régi szép idők, amikor még ő is fiatal volt.
Kinyitom a fiókot és előveszem a mélyén rejtőző fényképeket. Szépen, időrendben kerülnek a kezembe. Nagymamám, mamám, én, gyerekeim, és unokáim. Néhány kartonra kasírozott portré, csoportkép is akad köztük, alján vagy hátlapján hirdetve a fotóművész nevét és címét. Ezekből csak pár darab van. Értéküket ez adja és a nagymama fülembe csengő hangja, mikor az életéről mesélt. Itt még a nagymamám a fiatalasszony és a mamám a gyerek.
A régi képek fekete-fehér színe kicsit megkopott, de örömmel nézegetem a néhol ismeretlen arcokat, eseményeket és próbálom felidézni a képekhez fűzött meséket. Időben előrehaladva egyre több fotó örökíti meg a családot és a hozzá fűződő események megmerevített pillanatait. A lapozgatással már majdnem elérem a jelent.
A nosztalgikus hangulatból a csengő hangja ragad ki. Unokáim lépnek be először, hátuk mögé dugott kezükben sejtem, mit rejtegetnek. Óvodában tanult versikével együtt adják át - a legtöbbször a maguk által szedett - pár szál csokorba szorongatott virágot. A nagyobbak pirulva, zavarban nyújtják a zsebpénzből félretett pénzből vett virágszálakat. Gyerekeim a csemeték háta mögött, büszke, szülői mosollyal gyönyörködnek az ünnepélyes pillanat adta műsorban és várják, hogy ők is sorra kerüljenek.
Utána együtt megyünk a mama elé, aki nemcsak mama, hanem nagymama és dédmama is. Őt nemcsak virággal, hanem az elmaradhatatlan kedvenc csokoládéval és a megismételt versikékkel köszöntjük. A csokoládét azonnal kibontják és nekiállnak majszolni. A fényképezőgép is villan. Ezt meg kell örökíteni, hogy a jelen múlt lehessen, és majd jövőre mosolyogva nézhessem a képet, melynek a hátán az írás: 2012 anyák napja
|
|
|
február 24. hétfő,
Mátyás