Kerületünk

Budapest Főváros XI. Kerület Újbuda Önkormányzatának honlapja
  |  
A+   A-
  |     |  
május 15. szerda, Zsófia, Szonja

60+ Médiaműhely: A verselő, vitorlázó szemész professzor...

Új sorozatot indítunk, amelyben olyan embereket szeretnénk bemutatni, akik szakmájukban és körülötte neves emberek - mondhatnám fogalmak. Őket szeretnénk megismertetni minél szélesebb körben. Mai vendégem, Dr. Brooser Gábor egyetemi tanár, szemész professzor, akinek hírét nyilván a szakmán túl a betegei is terjesztették

Úgy tudom - néhány esztendőt leszámítva - Professzor úr egész életét egy munkahelyen töltötte.

Tulajdonképpen 7-8 évet leszámítva, mert pályámat a Semmelweis Egyetemen kezdtem Budapesten. (Még előbb apám műtőjében, ahol már gimnazistaként ott sertepertéltem.) 1957-ben kerültem az Orvostovábbképző Intézetbe, attól kezdve az intézet megszűnéséig ott dolgoztam.

Adjunktusként került oda Professzor úr - ha jól tudom.

Adjunktusként kezdtem, aztán végigmentem a szamárlétrán, amíg le nem estem róla. Megszerettem azt az intézetet. Nagyon szép volt látni, ahogy egy közkórház talaján kezd kialakulni, fejlődni, bővülni, feladatot kapni, eredményes lenni egy egyetemi intézmény. Nagyon jó volt látni, ahogy ez az intézmény hihetetlen gyorsan bekapcsolódott - hisz jó válogatás dolgozott ott az orvosokból - Európa, Anglia és az Egyesült Államok tudományos életébe is. Ez rövid ötven évbe összesűrítve olyan élmény és látvány volt, hogy tulajdonképpen minden résztvevőt arra sarkalt, hogy igyekezzen.

Jól tudom, hogy ott alakult meg először a Diabetes Centrum?

Igen. Nekem már a klinikán ez volt a témám, és amikor átkerültem az Orvostovábbképzőbe gondolkoztam, mitévő legyek, hogyan folytassam a diabetológiát. Akkor dolgozott nálunk Bikics György főorvos, aki Szegedről jött - a Hetényi Klinika kiemelkedő embere volt. Vele hamar összebarátkoztunk, és kiderült mindkettőnkről, hogy a tarsolyunkban ott van a diabetológiai felkészültség. Akkor összeálltunk mi ketten, majd kialakult körülöttünk egy csapat. Ugyanakkor Magyar Imre professzor a Belklinikán szervezte meg a Magyar Diabetes Társaságot, aminek mi már alapkövei voltunk. Így az Intézetünkben, a klinikánkon is lett egy diabetes centrum, ami az élvonalba került. Aztán 8 évig szemorvos létemre elnöke lettem a Diabetes Társaságnak. Azt hiszem ez életem legnagyobb szakmai sikere. Ez a kollegáktól jött, és szokatlan dolog volt egy szemész életében.

Amellett különböző szemészeti társaságoknak is elnöke volt.

Hát, ez vele jár. Aki egy klinikát megszervez és vezet, annak gondoskodnia kell arról, hogy ez megfelelő szinten menjen, elsősorban a betegek érdekében, másodsorban a saját kollégáinak a képzése érdekében. Na, és nem utolsó sorban a klinika létét és útját az határozza meg, hogy milyen fajsúllyal, milyen teljesítménnyel tud akár az országban, akár Európában helytállni. Mi tanítottunk is, tehát állandó kritika és ellenőrzés volt, az hogy mit tanítottunk, és amit tanítottunk, azt vajon tudjuk-e gyakorolni, és van-e benne tapasztalatunk. Szóval ez egy nagyon erős késztetés volt. Sokszor el kellett menni Londonba ide-oda, hogy az ember a modern - az akkor modern - medicina élvonalát megismerje. De nagyon szép volt. Aztán már lustább voltam később, és azt csináltam, hogy én hoztam ide hozzánk a külföldi előadókat, és akkor a továbbképzések úgy folytak, hogy németül, angolul ment az előadás és azt szinkrontolmáccsal fordítottuk az orvosainknak.

Professzor úr volt az Orvosi Kamara elnöke is…

Igen. Én voltam a második elnöke az Orvosi Kamarának, de az első választott elnöke. Nagyon furcsán csöppentem bele. Óbudán, a mentők székházában volt akkor a Kamara, és ott tulajdonképpen vendégelőadásokat kellett tartanunk hármunknak, akik esetleg szóba jöttünk erre a posztra. Egy délután elmentem oda mit sem sejtve. A harmadik előadás volt talán az enyém, és utána volt a szavazás. Már úgy jöttem el, mint kamara elnök. Nagyon nehéz, és zűrzavaros volt a megalakulás ideje, főleg, mert én el voltam foglalva azzal, hogy a kötelező tagságot - amit most megszüntettek - kiverekedjem. (Most már tudjuk, és nyilvánvaló, hogy kötelező tagság nélkül a kamara csak egy, az orvos szervezetek közül, de nem a meghatározó.)

A rengeteg munka mellett az ismert volt, hogy Professzor úr életét végigkísérte a vitorlázás, és valahonnan azt is megtudtam, hogy verseket is tetszett írni.

Azt is csináltam, sok bűnöm volt…. Vitorlázni nagyon kora fiatalságomban kezdtem, akkor még a fahajókat márciustól magunk festettük, ápoltuk. Egész más volt a viszonyunk a hajózáshoz, mint a mostani műanyag csodák világában, de nagyon szerettem. Akkor még a Balaton is sokkal üresebb volt, a nádasok partján nagyon sok vadmadár élt - romantikusabb élményt adott akkor talán a vitorlázás. De ez végigkísérte az életemet. Még tavaly is vitorláztam, de ezt már csak a régi barátok jóvoltából, akik azt mondják, hogy „nem múlhat el úgy a nyár, hogy ne üljek fel”. Fiatal koromban – bevallom - még kacérkodtam a színházi rendezőséggel is. Na, és írtam verseket, amiket én nem akartam megőrizni, de hát barátaim megtették. Ezt a verselő tulajdonságomat orvosi pályám alatt beszüntettem, de előtte-utána - és még most is -gyakorolom néha. Aztán egyszer mondták nekem - már nyugdíjas koromban – hogy olyan változatos életem volt, és annyi mindenen estem át, azt meg kell írni. Hát, én nem akartam…, de aztán megírtam. Akkor pici volt az a kötet - mondták, hogy írjak még hozzá - aztán lett egy bővített kiadás. De most már semmilyen biztatásnak nem engedek, abbahagytam, amit akartam azt megírtam! (nem a szakmát, a szakmai életrajzom a SOTE levéltárban van.) Az emberi részét írtam meg a pályafutásomnak, mert most már öregen és kicsit a dolgok mögé látva azt vallom, hogy ez a meghatározó egy karrierben. Hogy mi van a tanultak, a felvett szerepek mögött.

Ahhoz, hogy kerek legyen a kép, még elmondom, (mivel volt szerencsém közel negyven évig Professzor úrral egy intézetben dolgozni) hogy az a tisztelet, amit tapasztaltunk Professzor úr körül - akár mint szemészorvos, akár mint professzor, akár mint rektor - az mindannyiunkban hihetetlen nyomot hagyott.

Ehhez nem tudok hozzászólni… ezt sose éreztem…

Ezt mi megtapasztaltuk, nyilván a betegek még többet tudnának erről mesélni…

Ők, talán igen. Rögtön az első szónál mindig elhárítottam, mert ez olyan kényelmetlen dolog.

De most már el szabad mondani…

Most már.… Nem tudom, az ember azt mondja, hogy minek is éltem, mit is csináltam én az életem során. Aztán, ha felhív egy régi betegem vagy egy kollegám, akkor az jólesik, és megnyugtat, hogy azért tettem valamit. Én egy kicsit anglomániás vagyok, és az angol jó modorhoz hozzá tartozik a „don’t be personal”, (ne legyél személyeskedő) ne hidd, hogy te találtál ki minden jót, viselkedj visszahúzódottan. Ezt mindig be is tartottam, és hát a kamara elnökség, vagy az egyetemi rektorság nem azok az elfoglaltságok, ahol az ember felé a tisztelet áradna. Nem, egyáltalán nem…

Én magamat sose tiszteltem - és ez most már őszinte vallomás -, mert tegyük hozzá, hogy „mihez képest”; ha egy ember elindul, mi van a tarsolyában, és mivé válik azután. Ha teli tarsollyal indul, mint ahogy én - amiért végtelenül hálás vagyok a szüleimnek, tanáraimnak, professzoraimnak, mert nagyon telerakták emberileg, szakmailag… (Talán el is bíztam magam.) Ahhoz mérten kellett volna sokkal többet teljesíteni, de én ugye el „orvoskamaráztam” meg „diabetológizáltam”, „rektorkodtam” az időmet, és közben nem fordultam eléggé az akadémiai pályafutás felé.

Pedig Szentágothai professzor kedvesen invitált, hogy „gyerünk fiú, ülj neki, csináld, mert itt szükség van rád”. De én mindig mást tettem, amiről azt hittem, hogy a társadalomnak fontosabb. Nem a kristályos tudománnyal foglalkoztam, hanem mindig az alkalmazott medicinával.

Minden külföldi tanulmányutamat és olvasmányomat úgy tekintettem, hogy mit tudok ebből rögtön megvalósítani. Úgyhogy azzal jöttem haza Londonból, Németországból, innen-onnan, hogy holnapra már legyen egy ilyen készülék, és akkor ezt is, azt is lehet...

Mert a magyar diabetológia rettenetesen lemaradt Európától az elzártság idején - amikor nem lehetett se, utazni, se nyugati irodalmat olvasni. Olyan rohamléptekkel értük utol Európát, hogy az talán példa nélküli. Ezt merem állítani - ez nem az én érdemem, ez a belgyógyász kollegáké, a diabetológusoké, a laborosoké…

Azt tisztán kell látni mindenkinek, hogy a medicinában, az orvoslásban nincsen egy szabály. Legyen az olyan fura szakma, hogy fülész vagy szemész, akkor se. Az is az embernek egy szerve, ahol kijön minden belbetegség, korral járó elváltozás stb.

Tehát, világéletemben arra törekedtem, hogy megtanítsam „vigyázz, ne zárkózz be a szakmába!” Mert aki egy témába bezárkózik, mint szemész, fülész, sebész vagy akármi - az a végén lehet, hogy jó sebész lesz, de jó orvos nem! Hát ez egy ilyen dolog