Én magam az ötvenvalahány jelentkező egyike voltam, az írott újságírás érdekeltje. Nagy volt bennem a várakozás a lehetőség kihasználására. Mint kiderült, a szervezőkben (az Önkormányzat megkeresésére a Közösségfejlesztők Egyesülete) is hasonló kíváncsiság volt. Nyolcan vágtunk neki írott újságírást tanulni (újság és weblap), mindenki lezárt aktív élet után.

Nagyon széles skálán telt az életünk, az egészségügytől kezdve, a művészi világon át egészen az újságírásig. Ami közös volt - a lelkesedés, a tanulni és tenni akarás. A csoport irányítója (Péterfi Ferenc, a közösségfejlesztőktől), rögtön olyan légkört teremtett, hogy azonnal olyan csoport lettünk, aminek ő is egy tagja.(későbbiekben igazi társasággá váltunk.) Egy percre se alakult ki "tanár-diák" viszony. Már az első alkalom kellemes ismerkedéssel telt, amit csak fokozott, hogy az egyik hallgató társunk (Scheffer Lívia) felajánlotta a találkozók helyszínének a magán galériáját. A következőkben már nála találkoztunk. Érkezéskor mindenki körbesétált, megnézte a kedvenc művét, megcsodálta az újdonságokat, ezzel is alaphangulatot adva magának az együttléthez. Csak ezek után ültünk le nagy körbe - a képektől körülölelve - "tanulni". Ezek azonban nem voltak igazi tanórák.

Sorban felolvastuk a "házi feladatot", majd mindenki elmondta a másik írásáról a véleményét, és ezzel észrevétlen meghatároztuk egy-egy műfaj jellemzőit. Már csak össze kellett foglalni a hozzáértőknek. Így szépen lassan átvettük az alapvető újságírói stílusokat. Készültek hírek, tudósítások, interjúk, karcolatok, stb. (De készült már saját levelezőlista is, ahol közvetlen olvassuk egymás írásait) Az egésznek olyan volt a légköre, mint az egykori önképzőköröknek. Valaki a végén meg is jegyezte, benne egy békebeli szalon hangulatát ébresztették ezek a délutánok. Valóban, szalonzene ugyan nem volt, de barátságok kötődtek és "Időskorú újságírók találtattak". Hogy milyenek, majd döntsék el olvasóink.