Nádszegi gondolatok március idusán
Nádszegen, a szülőfalumban minden esztendőben megemlékezünk a szabadságharcról. Nemzeti ünnepeinknek a határon túli településeken mindig kicsit mélyebb vetülete van: nemcsak magát az eseményt ünnepeljük, hanem magyarságunkat, büszkeségünket. Az ünneplés során azonban előbb vagy utóbb elmélázik az ember, elkószálnak a gondolatok. Egy idő után ismétlődni kezdenek a történetek, Petőfi ugyanazt a Talpra magyart szavalja, és Kossuth mondanivalója is ugyanaz marad évről évre. Rajtunk múlik, hogy az ünnepet mennyire tudjuk személyessé tenni, megtalálni benne azt a mondanivalót, amely szívünkben jobb emberré és jobb magyarrá tesz majd minket.
Számomra az ünnep személyes élményét a gimnáziumi évek hozták el. Mindig nagyon szerettem a történelmet, különösen a magyar szabadságharc időszakát. Szerettem tanulni és olvasni a szabadságharcról, szerettem a suhogó szoknyák hangját a Jókai-regények filmváltozataiban. Mire a gimnáziumban ehhez az időszakhoz értünk, diákhoz egyáltalán nem méltó módon alig vártam, hogy számot adhassak tudásomról. Természetesen ennek is eljött az ideje, és az átlagos, tényszerű kérdések után a dolgozatban volt egy olyan, ami a mai napig nem hagy nyugodni. Nem átlagos kérdés, amire dátummal vagy névvel lehet felelni. Azóta a gimnáziumi dolgozat óta minden egyes márciusi megemlékezésen eszembe jut, és azon töprengek, vajon mi lehetett akkor a jó válasz; van-e vajon jó válasz. A kérdés a következőképpen hangzott: miért ünnepeljük március 15-ét, ha végeredményben a magyar szabadságharc kudarcba fulladt?
Erre a kérdésre életem során sokszor, sokféle válasz fogalmazódott meg bennem, mindig aszerint, hogy éppen milyen élethelyzetben voltam. Mert igen, vajon mit ünneplünk március 15-én? A kudarcot?
Azt gondolom, és most már egy ideje így látom, hogy március 15-én a nemzetünk bátorságát ünnepeljük. Az elszántságot és az elhivatottságot. A képességet, hogy a mi kicsi nemzetünk az egész világgal szembe mert menni az igazáért! És a nagyhatalmak ereje kellett ahhoz, hogy eltiporják a harcot. Ez március 15-ének és a szabadságharcnak az öröksége számunkra. Olyan örökség ez, amely rányomta bélyegét a 20. századra is. Hiszen a szabadságharc örökségeként a magyar nemzet képes volt felállni, és túlélni Trianont. A magyar nép felállt 1956-ban és ’89-ben is. Az, hogy ma Nádszegen, Felvidéken itt vagyunk ennyien, és 100 esztendő elszakítottság után megmaradtunk, ez is ’48 márciusi üzenete és öröksége. Nem kudarc volt, hanem muníció az elkövetkező évszázadokra.
Bízom benne, és mindent megteszünk azért, hogy a 21. században is legyen magyar Felvidéken, aki tudni fogja, miért emlékezünk a kudarcba fulladt magyar szabadságharcra.
Kacz Éva,
Nádszeg község polgármestere, Szlovákia
